V. A 2030-as határidő, amire kevesen készülnek

Az adataink egy része már most sincs biztonságban — és a legtöbb szereplő még a stratégiánál (sem) tart

Read this in English: The 2030 Deadline Almost Nobody Is Ready For

Sorozat a digitális fizetés jövőjéről, 5. rész

Van egy fajta katasztrófa, amit azelőtt kell megjavítanod, hogy egyáltalán látnád. Mire látszik, már megtörtént, évekkel korábban, csendben.

A kvantumfenyegetés pontosan ilyen. És itt rögtön elválik egymástól két tábor. Az egyik azt mondja, hogy a kvantumszámítógép sci-fi, évtizedekre van, ráérünk. A másik, és ebbe tartozik az Apple, a Signal, a Google és a Cloudflare, már átállította a felhasználói titkosítását kvantumállóra. Több száz millió emberét.

Az egyik tábornak nincs igaza. Csak az a kérdés, melyiknek.

Az előző részben bemutattam a digitális bankjegyet, a Qashmore-t és a mögötte álló Pactena Protocolt. Most arról lesz szó, mi történik minden mai titkosítással a következő évtizedben, és miért kellett ezt a protokollt eleve úgy tervezni, hogy a kérdés ne érje váratlanul.

Két óra ketyeg

A megértéshez két órát kell egyszerre néznünk.

Az első azt méri, mennyi idő van addig, amíg egy elég erős kvantumszámítógép feltöri a ma használt titkosítást. Senki nem tudja pontosan, de a becslések szűkülnek, és egyre korábbra mutatnak.

A második azt méri, meddig kell titokban maradnia annak az adatnak, amit ma titkosítasz. Egy banki tranzakció néhány évig érzékeny. Egy egészségügyi adat évtizedekig. Egy állami titok, egy diplomáciai távirat, egy szabadalmi dokumentáció sokszor húsz-harminc évig, vagy tovább.

Ha a második óra hosszabb, mint az első, vagyis ha az adatodnak tovább kell titokban maradnia, mint amennyi idő a kvantumszámítógépig hátravan, akkor az az adat már most nincs biztonságban. Akkor is, ha a kvantumszámítógép még meg sem épült.

Ezt hívják "harvest now, decrypt later"-nek, és a logikája kíméletlenül egyszerű. A támadó, jellemzően egy nemzetállam hírszerzése, már ma rögzíti és tárolja a titkosított forgalmat. Most nem tudja elolvasni. Nem is baj neki. Eltárolja és kivár. Amikor egyszer lesz elég erős kvantumgépe, visszafejti az egészet, visszamenőleg, évekre.

Amit ma titkosítva elküldesz, azt a támadó ma elkapja, és pár év múlva elolvassa. Egy 2024-ben elcsípett diplomáciai távirat 2035-ben is alakíthatja a geopolitikát. Ez nem összeesküvés-elmélet, hanem a hírszerzés alapműködése.

Mi az, ami valójában veszélyben van?

A mai internet biztonságának jó része néhány matematikai feladat nehézségén nyugszik. Hogy egy nagy számot prímtényezőkre bontani lassú. Hogy bizonyos műveleteket visszafejteni gyakorlatilag lehetetlen. Ezekre épül az RSA, a Diffie–Hellman, az elliptikus görbés titkosítás, vagyis minden, ami a böngésző lakatja, a banki kapcsolat és a digitális aláírások mögött van.

1994-ben Peter Shor megmutatott egy algoritmust, amely ezeket a feladatokat egy elég erős kvantumszámítógépen nem lassan, hanem gyorsan oldja meg. Nem kicsit gyorsabban, hanem nagyságrendekkel. Ami egy hagyományos gépnek emberöltőkbe telne, azt egy ilyen gép órák, sőt percek alatt elvégezné.

Több mint harminc éve tudjuk tehát, mi fogja eltörni a titkosításunkat. Csak eddig nem volt, ami futtassa az algoritmust.

Mennyi idő van hátra valójában

2024 decemberében a Google bemutatta a Willow nevű kvantumchipet. A látványos szám nem a lényeg; a lényeg egy eredmény, mely nem kapott nagy publicitást. A Willow megmutatta, hogy ahogy több qubitet adunk a rendszerhez, a hibák aránya nem nő, hanem csökken. Évekig ez számított a legnagyobb akadálynak: a félelem az volt, hogy a nagyobb gép menthetetlenül zajosabb is. Kiderült, hogy ez az akadály áttörhető.

A becslések is zsugorodnak, és elég gyorsan. 2019-ben a szakma úgy tartotta, hogy egy 2048 bites RSA-kulcs feltöréséhez nagyjából húszmillió qubit kellene. 2025 májusában ugyanannak a kutatónak, Craig Gidney-nek az új számítása ezt egymillió alá vitte, jobb hibajavítással és okosabb algoritmussal, ugyanarra a feladatra. Öt év alatt hússzoros csökkenés. Még ez az egymillió is sok a mai gépekhez képest, de a célvonal nyilvánvalóan nem áll egy helyben, hanem közeledik.

Senki nem tudja megmondani a pontos dátumot. Lehet 2029, lehet 2035. A "pontosan mikor" viszont rossz kérdés. A jó kérdés az, hogy a migrációhoz szükséges idő belefér-e a maradék időbe.

Mit mond erre az Euroópai Unió

Legyünk pontosak, mert erről sok pantatlanság kering.

2024 augusztusában az amerikai szabványügyi hivatal, a NIST egy nyolcéves folyamat végén véglegesítette az első kvantumálló titkosítási szabványokat. Az Európai Unió oldalán 2024 áprilisában született egy bizottsági ajánlás, majd 2025 júniusában a NIS együttműködési csoport letett egy összehangolt átállási ütemtervet. Ebben két dátum van. Az egyik: minden tagállamnak 2026 vége előtt el kell kezdenie az átállást. A másik: a kritikus infrastruktúrának a lehető leghamarabb, de legkésőbb 2030 végéig kvantumállóvá kell válnia.

Ez formálisan ütemterv és ajánlás, nem rendelet (még). Aki ebből arra következtet, hogy ráér, az félreérti a helyzetet. A NIS2 és a DORA viszont kötelező, és mindkettő "az elvárható technikai színvonalat" kéri számon. Az elvárható technikai színvonalat pedig pontosan az ilyen ütemtervek definiálják. Amikor egy felügyelet 2029-ben megkérdezi, miért nem indult el az átállás, az ajánlás jogi státusza senkit nem fog érdekelni.

A gond az, hogy a legtöbb szereplő ma még a stratégiánál tart, vagy még ott sem. Az átállási tervek papíron vannak, a megvalósítás sokhelyütt el sem indult.

Márpedig a kriptográfia lecserélése egy nagy rendszerben nem egy kapcsoló, amit elhúzol. Fel kell térképezni, hol használsz egyáltalán titkosítást. A meglepetés rendszerint az, hogy sokkal több helyen, mint hitted, gyakran olyan rendszerekben, amelyekhez már forráskód sincs. Le kell cserélni protokollt, programoi-könyvtárat, hardvert. Tesztelni. Mindezt úgy, hogy a rendszer közben fut tovább.

Ezért mondom azt, hogy a 2030-as határidő valójában egy 2026-os feladat. Ezt egyébként nem én találtam ki: pontosan ezt írja az uniós ütemterv első mérföldköve.

Kik mozdultak már

Ha tudni akarjuk, mennyire komoly egy fenyegetés, nem azt kell nézni, hogy ki beszél róla. Azt nézzük meg, hogy ki költ rá pénzt a háttérben.

2024 elején az Apple az iMessage (üzenő platform) történetének legnagyobb kriptográfiai frissítését vezette be PQ3 néven. Nem egyszerűen hozzáadott egy kvantumálló réteget, hanem úgy tervezte újra a protokollt, hogy a kulcsok folyamatosan cserélődjenek, korlátozva, mennyi olvasható ki egyetlen kulcs feltörésével. Az Apple indoklása szó szerint a harvest now, decrypt later logikája volt.

Egy évvel korábban a Signal, a szakma által leginkább tisztelt üzenetküldő, elsőként vezette be nagy léptékben a maga kvantumálló kézfogását. A Google és a Cloudflare a webes forgalom titkosításába építette be ugyanezt, hibrid módon: a régi és az új algoritmus együtt fut.

Nem startupok ezek, amelyek a következő trendre ugranak. A világ legnagyobb és legkonzervatívabb technológiai cégei építik át több száz millió felhasználó titkosítását egy olyan fenyegetés ellen, amely a kételkedők szerint még nem is létezik. Nem azért teszik, mert ráérnek, hanem mert pontosan értik a két óra logikáját.

Ne a falat építsd, hanem az ajtót

Van ennek egy mélyebb tanulsága, és szerintem ez a jelen cikk legfontosabb mondata.

A naiv reakció az, hogy lecseréljük a mai algoritmust az új kvantumállóra, és kész. De honnan tudjuk, hogy az új algoritmus örökké biztonságos lesz? Nem tudjuk. A kriptográfia története algoritmusok temetője: ami ma erős, arról holnap kiderülhet, hogy gyenge.

A helyes válasz ezért nem egy konkrét algoritmus, hanem egy képesség: a kriptográfiai mozgékonyság, angolul crypto-agility. Az, hogy a rendszered eleve úgy van megtervezve, hogy az algoritmus cserélhető legyen, mint egy elem a készülékben, anélkül, hogy az egészet újra kellene építeni. Falat húzni, amiről remélni kell, hogy örökké áll, kényelmesebb. Ajtót építeni, amelyen cserélhető a zár, sokkal nehezebb. Utólag pedig szinte lehetetlen.

Hol tartanak a munkáim

Nézzük meg, hogy a sorozat korábbi részei hoyan érnek össze ezzel a határidővel.

A harmadik részben bemutatott kulcsrendszer, az NPVDKGRS, ma élesben fut szabályozott európai intézményben. Ennek a rácsalapú, kvantumálló változatán évek óta dolgozom. A matematika kész: az algoritmikus konstrukció ahhoz a rácsalapú irányhoz illeszkedik, amelyet a NIST szabványosított. A következő lépés a megépítése, nagyjából másfél éves munka, és van honnan indulnia, mert a meglévő éles rendszerből indul.

És ugyanez igaz a Pactena Protocolra, az előző részben bemutatott digitális bankjegy protokolljára. Az architektúra eleve a kriptográfiai mozgékonyság elvére épül: nincs egyetlen algoritmushoz rögzítve, a kvantumálló változatra való átállás tervezési szinten benne van.

Ez nem véletlen, és nem is előrelátás. Amikor hét évvel ezelőtt elkezdtem, már akkor is látszott, hogy egy fizetési infrastruktúrának évtizedekben (sőt, jó esetben évszázados nagyságban) kell gondolkodnia. Egy olyan rendszert, amelyet egy ország használ, nem lehet ötévente újraírni.

A kérdés, amit ma kell feltenni

A kvantumfenyegetés azért alattomos, mert minden ösztönünk ellene dolgozik. Arra vagyunk hangolva, hogy a látható, közeli veszélyre reagáljunk. Ez a veszély láthatatlan és látszólag távoli. Csakhogy mire láthatóvá válik, az adatok már évek óta egy idegen adattárházban várják a visszafejtésüket.

A megoldás egyébként létezik, a szabványok készen vannak, a technológia működik. Ami hiányzik, az nem a tudás, hanem a felismerés, hogy a határidő nem valamikor a jövőben van.

A kvantum-fordulatnak ugyanis van egy tulajdonsága, amit a legtöbben elnéznek. Nem akkor kezdődik, amikor az első kvantumgép feltöri az első kulcsot. Akkor kezdődött, amikor az első támadó elkezdte gyűjteni a titkosított adatokat, hogy majd később elolvassa. Az pedig nem a jövő.

A következő részben egy hétköznapibb, de ugyanilyen alapvető kérdésről lesz szó: miért kell ma odaadnod az egész személyidet ahhoz, hogy igazold, elmúltál tizennyolc? A „csak annyit mutass meg, amennyi kell" elvéről, és arról, mi köze ennek a digitális bankjegyhez és a 2026 decemberében élesedő európai digitális személyazonossághoz.

Ez egy sorozat ötödik része. Vasárnaponként és szerdánként jön a folytatás.

A teljes sorozat: A digitális fizetés

Szabolcsi András — kriptográfus, szoftverarchitekt, pénzügyi IT szakértő; a Pactena Protocol tervezője. Húsz éve dolgozom a pénzügyi rendszerek és az alkalmazott kriptográfia határán.